Divatos téma a stressz, megjelent ezerféle önsegítő könyv, van stresszkezelő tréning is már ( még én is tartottam ilyet a munkahelyemen...), rengeteg tipp, hogyan is küzdjünk meg vele. Ebből a sok mindenből kihámoztam magamnak a lényeget, amivel tudok azonosulni, és a sajátomnak érzem, erről írok most egy kicsit.
Egy dolog biztos: stressz, az mindig van. Pontosabban stresszorok vannak, amiknek, ha engedjük, stresszelnek minket. Vannak normatív, vagyis az élet során szinte mindenkivel szükségképpen előforduló stresszorok, mint az iskolaváltás, munkahelykeresés és találás, összeköltözés, egy szeretett személy halála...emberek vagyunk, így ezekkel -és még sok hasonlóval- mindannyiunk fog találkozni előbb-utóbb. Ezek a "nagy dolgok", de érdekes módon nem ezeken szoktunk stresszelni, ezek nem is fordulnak elő minden nap, márpedig az emberek nagy része napi szinte stresszel. A napi terhelés onnan indul, hogy megszólal az ébresztő, pont elfogy a vécépapír, elmegy előttünk a busz, amire sikerül felszállni, az meg tele van, aki autózik, dugóban ül, és mire beér a munkahelyre, már idegbeteg. Persze nem csak ő, hanem a kollégái is, ami nem segíti túlzottan a gördülékeny együttműködést. Van egy csomó pont, ami kibillenthet az egyensúlyból. Egész nap munka, aztán haza, akkor meg boltba kell menni, főzni sem ártana, és élni a hobbinknak, meg ápolni a kapcsolatainkat. Ez meg az időhiány. Mert valahogyan sokan azt érezzük, hogy nincs elég időnk, ami valahol abszurd, hiszen már nem kell napi 12 órát a földeken kapálni, és legtöbbünk malacokat sem etet túl gyakran. Na, de ami a lényeg, hogy stresszorok, azaz zavaró külső körülmények mindig voltak és lesznek is, szóval a megoldás nem az, hogy ezeket megszüntetjük (merthogy nem lehet) és az sem, hogy elvonulunk egy lakatlan szigetre. Akkor mi? Amire én jutottam, a következő:
A folyamat ott kezdődik, hogy vannak a stresszorok és vagyok én. A stresszorok mindig csak jönnek és jönnek, ugyanúgy, hiszen ez a dolguk, úgyhogy valamit kezdenem kell velük. Az első lépés nekem az, hogy amikor van egy idegesítő helyzet, személy, probléma, átgondolom, valójában fontos-e ez nekem. Érdekel-e igazából, vagy csak hagytam magam beszippantani. Mert az elégedetlenkedés,. panaszkodás valamiért automatikusan jön, dől az emberekből, pozitívabban szemlélődni meg erőfeszítésbe kerül. Ha arra jutok, hogy annyira nem is életbevágó nekem pl. az, hogy várnom kell tíz percet a buszra, akkor többet nem agyalok rajta. Nem kezdek bosszankodni, hogy a görény BKV miért nem járatja gyakrabban a buszait, sötöbö. Tehát ha a szitu nem fontos, akkor itt véget is ér a történet, mert minek foglalkozzak azzal, ami nem is érdekel? Ha viszont fontos, mert jelentős hatással van az életemre, akkor továbbkérdezek: indokolt-e, hogy úgy érzek, ahogy? Ha például késik egy barátom, nekem várnom kell rá sokat, mondjuk a hóesésben, és ezen felhúztam magam, eldöntöm, jogos-e a dühöm, sértettségem, haragom, hisztirohamom, vagy picikét túlreagálom a dolgot. Ha arra jutok, hogy végül is túlélem ezt is valahogy, akkor megint csak lezárul a folyamat. ha úgy érzem, indokoltak az érzéseim, akkor továbbkérdezem magamat: lehet-e változtatni a helyzeten? Ha nem, mert minimális ráhatásom sem lehet az adott dologra, a példánál maradva arra, hogy a barátom milyen gyorsan érkezik meg, akkor hagyom a fenébe az agyalást, és innentől idegeskednem sincs értelme, mert bármennyire frusztrált vagyok is, ő nem fog gyorsabban megérkezni, én meg csak pusztítom az immunrendszeremet. Ha olyan a helyzet, hogy módomban áll változtatni rajta, jobbá tenni, akkor azonnal megteszem. Vannak olyan esetek, amikor fel kell tenni a kérdést, hogy érdemes-e tenni bármit is. Van, amikor nem, mert mondjuk hiába gondolom én azt, hogy a főnököm egy bődületes nagy marhaságot adott ki feladatnak, és jutok arra, hogy ez fontos nekem (hiszen ezzel kell dolgoznom), indokolt a bosszankodásom (mert ez a feladat tééényleg hülyeség), gondolom azt, hogy lehet változtatni rajta (pl. megmondom a főnöknek, hogy ez ökörség, és nem csinálom meg), lehet, hogy én húzom a rövidebbet a végén (pl. bónuszosztáskor). Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kéne asszertívnak lenni, igenis önérvényesítsünk- amikor megéri.
Nem mindig van affinitásom végiggondolni a fentieket, akkor annyi a kérdés, hogy fontos-e ez nekem, és tudok-e változtatni a helyzeten, vagy nem. Ha tudok, akkor végiggondolom, hogyan, és minél előbb meg is teszem - persze nem mindig jön be, amit kitaláltam. Ennyivel is okosabb leszek legközelebb :) Ha olyan a szitu, hogy nem tehetek semmit, akkor abban a pillanatban elengedem - onnantól nincs semmi értelme bosszankodni rajta. Tudom, könnyű mondani - azért ehhez, hogy ilyen simán menjen, kell egy kis alap. Meggyőződésem szerint ilyen a rendszeres fizikai aktivitás és a relaxáció. Na meg az elegendő alvás. Ez az a dolog, amit nem vagyok hajlandó beáldozni semmiért. Mondjuk ez már az időhiány kérdése - ez egy következő bejegyzés lesz. :)
